BAON

Will Smith új szerepben tűnik fel előttünk: egy lezüllött, nemtörődöm úgynevezett "szuperhősként", akit egyáltalán nem az a szívélyes rajongótábor vesz körül, amely az adott esetben egy szuperhőst megilletne. Ennek is megvan az oka: Hancock nemigen tündököl szerepében. Superman például biztosan nem döntött volna fel egy egész vonatszerelvényt, csak hogy megmentsen egy sínen ragadt autóst. Ő csak felemelte volna a kocsit, így nem okozva millió dolláros károkat a városnak. De hát Hancock már csak ilyen.

És vajon mit tenne Amerika Kapitány egy autós üldözés esetén? Gyengéden megállítja a bűnözőket, majd átadja őket a rendőröknek... vagy totálkárossá tesz néhány rendőrautót, majd a rosszfiúkat - nem épp gyengéden - autóstól egy felhőkarcoló csúcsos tetején helyezi el? Nem, ezt a megoldást is csak Hancock választhatja. Ja, és legjobb tudomásom szerint Pókember fenekét nem látta még senki...

Hancock népszerűségi indexének legsiralmasabb állásánál lép be e képbe Ray Embrey (Jason Bateman), egy jóindulatú, naiv PR szakember. Az ő figurája által szerepet kap a filmben a humánus felelősségvállalás problémája is. Azzal az ötlettel keres meg nagy vállalatokat, hogy a pozitív megítélés érdekében ingyen gyógyszereket, élelmet és ruhákat adjanak a rászorulóknak, de kemény elutasításokba ütközik, egyik cég se veszi komolyan. Dicséretes, hogy egy ilyen jellegű filmben viszonylag hangsúlyos szerepet kap ez a napjainkban valóban nagy problémát jelentő kérdés, aminek a helyzetét érzékletesen szemlélteti a vezetők egyhangú fejrázása az ötlet hallatán.

De vissza a történethez. Ray javaslatára Hancock börtönbe vonul, hogy a város rájöjjön, mégiscsak jobb, ha rongálja kicsit a közterületeket. Bent azonban szembetalálkozik jópár elítélttel, akik miatta kerültek rács mögé, épp ezért nem fogadják szívélyesen. Kötözködésükre válaszolva hősünk bemutatja kedvenc trükkjét, a "beledugom a fejed a seggébe" című magánszámot, amit kellő megrökönyödéssel fogad az attrakció közönsége, nem is beszélve a két résztvevőről. Inkább ne firtassuk, hogy ez a jelenet helyettesíthető lett volna-e egy kevésbé banálissal. Túllépünk rajta és élvezzük tovább a filmet. A terv végül beválik, Hancock-ot kiengedik és a rendőrfőkapitány a segítségét kéri. Ráadásul kis hősünk beletanul a szuperhősködésbe. Már nem szántja fel minden landolásnál a betont, sőt, saját jelmezt is kap, amit egy kedves bűnöző figura udvariasan "szadomazo cicarucinak" titulál, nem minden megalapozottság nélkül.

Minden jól alakul, eljött az ideje a Hollywood-i csavarnak: Ray felesége, Mary (Charlize Theron), aki már kezdettől fogva ódzkodott férje új projektjétől - nevezetesen, hogy megjavítsa Hancock imidzsét - váratlan információt tár fel: ő is szuperhős, ráadásul Hancock párja, akivel már évezredek óta ismerték egymást. Ha pedig már adott két szupererővel rendelkező egyén, és a filmkészítők rendesen kiaknázták az ebben rejlő helyzetkomikumokat, nem is kell sokat várni a számítógépes effektekkel gazdagon díszített szuperharcra, amiben nem csalódik a néző. Mint ahogy az akcióban és piros, vérre emlékeztető folyadékban gazdag utolsó jelenetekben sem.


Vígjátékaiból, akciófilmjeiből már jól ismerjük Will Smith tehetségét komikusként és akcióhősként, de a nemrég vetítésre került Legenda vagyok óta drámai színészként is elismertnek tekinthetjük. Ezt a két oldalát ötvözi Hancock figurájában, hiszen nem kevés érzlem került a filmbe: a meg nem értett, el nem fogadott, sajátosan különc ember elveszettsége és magányossága formálódik meg elismerésre méltó módon Will Smith által.